Amióta pánikszerűen távoztam az online társkeresők sorából, meglepő felszabadultság és szabadságérzet tört rám – lehet, előbb kellett volna? Összegzése ennek a majdnem egy évnek: nagy az Isten állatkertje, és mindenkinek van már internethozzáférése. Nem kéne, gyerekek. A szimpatikus szónak legalább ötféle írásmódját láttam levelekben (színpatikus, szímpatikus, szinpatikus, synpatikus, sympatikus – ez utóbbi már majdnem svéd…. de sajnos nem), helyesírási hibáktól hemzsegőtől kezdve a minek húzzuk az időt ismerkedéssel térjünk rögtön a tárgyra-n keresztül volt szerencsétlenségem mindenhez. A legjobb az volt, amikor valaki a hímivarsejtjeit próbálta rámsózni, hátha történetesen épp teherbe kívánnék esni tőle (megjegyzem, nem volt róla kép se…). Jaj, Aranyoskáim, ha még egyszer ilyesmire vetemednék, üssétek le a fejem egy golfütővel légyszi, vagy szóljatok rám, hogy minden levelet tegyek ki egy blogba és elemezzük/röhögjük ki együtt őket… A baj az volt, hogy még mindig nem tartom az iramot a világgal, még mindig vannak elveim és őrizgetem a méltóságom, de minek? De most majd talán jobb lesz, nem kapok annyi sztrókot az önnek új párkereső üzenete érkezett levelek láttán és nem lesz több á, maradjunk inkább barátok mail se!!!
Hogy kicsit kiszabaduljak az examensarbetem súlya alól, és éljek a frissen visszaszerzett szabadságérzetemmel, elmentem megnézni Beethoven hajtincsét Martonvásáron. Mert megérdemlem.
P.
P. Nilsdotters sida 